A köznyelv és a konyhaművészet általában gyümölcsnek nevezi a növények édes és húsos termését, mint a szilva, alma, dió vagy narancs.
 

Régen az erdőben élő gyümölcsfák (vadalma, vadkörte, vadcseresznye, madárcseresznye, kökény, galagonya, berkenye, som) terméseit, mogyorót, málnát, erdei szamócát, vagy a tüskés szárú szedret gyűjtögették össze. Később az erdők gyümölcstermő részeit bekerítették, hogy a vadállomány kevésbé férhessen hozzá. Ezeket a bekerített erdőrészeket, vadkertek-nek nevezték, és a mai települések nevében is felfedezhetők. (Soltvadkert, Érsekvadkert, de Almásfüzitő, Balatonalmádi, Dunaalmás is ilyen vadkertek nevét őrzi)
 

Termés, vagy gyümölcs

valódi termés (fructus): a virág magházából képződő, a magvakat magába foglaló és védő szerv.
 

áltermés: a magházon kívül további más virágrészek vagy más szervek is részt vesznek a felépítésében
 

A gyümölcs szó gazdasági, felhasználói fogalom. Tudományos igénnyel az ökonómbotanikusok törekszenek a növényvilág hasznosságelvek szerinti csoportosítására. Gyümölcsnek általában az emberi fogyasztásra nyersen és frissen alkalmas terméseket és álterméseket tekintik. A köznyelv többnyire megszorítóbb értelmű, és csak a fás növényeken termő gyümölcsöt tekinti gyümölcsnek, (az édes ízt is társítja), míg a tágabb definícióba beleférnek a dinnyék, de akár a frissen fogyasztott paradicsom is. A lágyszárú, egyéves növény frissen és nyersen fogyasztható terméseit tehát innen nézve inkább gyümölcsnek, a termesztéstechnológia felől inkább zöldségnek szokás nevezni. (A gyakorlatias választóvonal leginkább az, hogy az adott kultúrkörben jellemzően inkább nyersen, vagy főzve-sütve fogyasztják-e.) A "legközepebb" határeset a szamóca (földieper), amelynek az áltermését esszük, lágyszárú, de többéves növényről.